Rácz Anikó bejegyzéseit, mindig hatalmas izgatottsággal osztjuk meg a blogunkon, na de a mai! Pontosan az ilyen történeket imádjuk: annyira igaziak! Teljes mértékben átéreztük minden szavát és amellett, hogy ismét egy csodás alkotást mutat meg nekünk, amit Annie Sloan festékeibe öltöztetett, még vidámságot is csalt az arcunkra! Figyelem! A bejegyzés olvasása közben gyakori mosolyra fakadás várható! Viccet félre téve, fogadjátok szeretettel A napfény illata blog írónőjének legújabb cikkét! 

A jóból keveset adnak, tartja a mondás. Ja… Engem ez viszont annyira nem vigasztal, amikor alacsony emberként legtöbbször integetnem kell a fotocellás ajtónak, mert alaphelyzetben nem „vesz észre”, vagy amikor a boltban nem érem el a felső polcok áruit, és akkor sem, amikor az újonnan vásárolt nadrág szára hosszú.

Mivel nemcsak a termetem, de a lakásunk sem túl nagy, ezért felfelé építkezünk: a gardróbszekrények, könyvespolcok az égig, akarom mondani, a plafonig érnek.

Persze, az eleve előny, hogy a férjem magasabb, de hát nem ugráltathatom minden percben, ha valamit nem érek el. Szóval erre- a nem kis – problémára első megoldásunk egy kis szobalétra volt, amivel nekem csak annyi bajom van, hogy az alacsony termetemhez tekintélyes tériszony is társul, a szobalétra felsőbb fokai pedig már azt a magasságot képviselik, mint másnak a Csomolungma.

Ezután jött a fellépő, ami nemcsak a magasságok miatt volt megváltás, de igazi segítség volt akkor is, amikor a gyerekek kisebbek voltak, és igazi anyamatricaként folyton velem akarták gyúrni a tésztát, segítettek mosogatni (siccc!), port törölni, szóval mindenben, amit ma nagy ívben kerülnek.

A fellépőt az évek alatt használtuk takarításkor, pihentek rajta szobanövények, jó szolgálatot teljesített a kamrában, ülőkeként szolgált cipőfelvételnél, és Grafit cicánk is imád üldögélni rajta.

Szóval az eredetileg natúr fellépőink – mert ekkorra már 2 is volt – nagyon hasznosnak bizonyultak, de az idő, a konyhai és előszobai feladatok eléggé megviseltté tették őket, olyannyira, hogy már nem szerettem rájuk nézni.

Egyértelmű volt, hogy le kellene festeni őket, mégis sokáig kerülgettem a megkopott székeket, mígnem egyszer pogácsasütés közben gyorsan nekiláttam a felújításnak.

Míg kelt a tészta, szétcsavaroztam az egyik fellépő részeit, majd zsírtalanítottam a felületet. Ezután maszkoltam és felvittem a kék és a fehér réteget: olyan hamar megvolt, és a meleg sütő mellett olyan gyorsan száradt, hogy nem is hittem, hogy ilyen gyorsan fogok végezni vele.

A lakkozást már másnapra hagytam, de így sem értettem, miért vártam eddig vele.

Nem volt nagy munka, mégis akkora változást hozott a lakásba, hogy hihetetlen. Ezen aztán felbuzdulva másnap már a másik fellépő is új színt kapott.

A festék szépen fedett, gyorsan száradt és szinte alig fogyott belőle, így most még körbenézek, mit újíthatnék fel a lakásban.

Ui.: És a pogácsa is jól sikerült.

Ha tetszett Anikó bejegyzése, nézd meg a többit is!